Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Életrajz

2010.10.27

Ady Endre
 
 
A Nyugat elõtt és a Nyugattal együtt Ady jelentette a századfordulón a totális lázadást irodalmunkban; ám õ nemcsak az irodalomban, hanem a magyar glóbuszon is felfordulást akart és hirdetett. Ízig-vérig újságíró volt, de Heine-i ambícióval és Nietzsche-i küldetéstudattal. Személyisége mélyen megosztotta kortársait, híveit és ellenfeleit egyaránt. A tízes évek fiatal nemzedékének épp úgy anyanyelve volt Ady költészete, mint az 1960-as, 1970-es évek ifjúságának József Attiláé. A Monarchia más nemzetiségû írói szemében is vitathatatlan tekintély volt, ami nem kis dolog ebben a nemzetiségi ellentétektõl sújtott térségben.
 
Gyermek- és ifjúkora
 
Kép Erdély északi részén, a Szilágyságban született, Érmindszenten, melyet ma Adyfalvának neveznek. Öntudatos, kálvinista kisnemesi családból származik, amely eredetét hét évszázadra vezette vissza. (A költõ a honfoglaló „Ond vezér unokájá”-nak mondta magát a naiv, családi etimologizálás, az Ad-Od-Ond állítólagos azonosságának alapján.) De Ady családja már teljesen elszegényedett, s rangját a fiak hivatali pályafutása útján remélte visszanyerni.
 
Az apa, Ady Lõrinc, paraszti sorban élt, szívós gazdálkodással próbálta megszilárdítani anyagi helyzetüket; az anya, a papleány Pásztor Mária, féltõ szeretettel gondoskodott két fiúgyermekük nevelésérõl. Mindkettõt gimnáziumba, fõiskolára járatták, különösen az elsõszülött Endrével voltak nagy terveik. Becsvágyó család, amely mintha egyszerre fogadná el s vonná kétségbe a fennálló hierarchia értékrendjét: általa akar felemelkedni, de nemességét régibbnek tudja azokénál, akik az országot uralják. A kisúri öntudat fontos családi útravalója Adynak, s meghatározó szerepet játszott politikai és mûvészi magatartásának kialakításában.
 
Középiskolai tanulmányait a nagykárolyi piarista gimnáziumban és a zilahi református kollégiumban végezte. Zilahon írja elsõ verseit, prózai kísérleteit, Kossuth-ódája meg is jelenik a helyi lapban. Érettségi után a debreceni jogakadémiára iratkozott be, de nem fejezte be jogi tanulmányait. 1899 áprilisában a függetlenségi párti Debrecen címû lap munkatársa lett. Itt jelentette meg elsõ verseskötetét, Versek címmel 1899 júniusában. A nagy példaképnek, Csokonainak tulajdonított „garabonciás”, bohém élet vonzotta, s ehhez az újságíró pálya igencsak alkalmasnak mutatkozott. Csakhamar szûkösnek érezte Debrecent, a „Maradandóság városát”, ahogy késõbb nevezte. (A magyar elmaradottság egyik jelképe lett költészetében.) Nagyváradra szerzõdött, a szabadelvû párti Szabadsághoz. Ekkor döntötte el végképp - a család tiltakozása ellenére -, hogy szakít a jogi pályával, és újságíró, író lesz.

 
 
A nagyváradi újságíró
 
Nagyváradot már igazi városnak látta. Vérbeli hírlapírók és szerkesztõk közé került, friss szellemû, tájékozott, de a körülmények szorításában kibontakozni képtelen tehetségek és féltehetségek társaságába. Sokat tanult új barátaitól, mindenekelõtt a Párizst megjárt, mûvelt, radikálisan antifeudális szemléletû és nála is fiatalabb Bíró Lajostól (1880-1948). Könyvek helyett túlnyomórészt emberektõl szerezte - kávéházi s egyéb beszélgetések során - széles körû ismereteit. És az újságokból: szokásává vált, hogy a fontosabb lapokat naponta végigolvassa. Kiváló érzékkel, ösztönösen rátalált a hiteles hírforrásra; gyorsan és biztonsággal tájékozódott a kor politikai erõviszonyaiban.
 
A századelõn újságírónak lenni hivatást és életmódot jelentett. Szerb Antal találóan állapította meg Adyról, hogy az õ „újságíró-volta egyáltalán nem véletlenszerû. Õ nem úgy került a sajtóhoz, mint Petõfi... költõi tehetségének jutalmaképp, és hogy megélhetésérõl valamiképp gondoskodjanak. Ady elõbb volt jó újságíró, mint jó költõ, és mindvégig megõrizte újságíró természetét”. Ezzel függ össze, hogy verseit is, miként a cikkeit, könyörtelen pontossággal szállította a napilapok és folyóiratok számára, tehát nem fordított valami sok idõt érlelésükre; valamint az is, hogy költõként elsõsorban „emberi dokumentumokat” kívánt adni, nem hitt semmiféle elefántcsonttoronyban, s állandó aggodalommal figyelte: mit szól verseihez a publikum; végül pedig, hogy belemerülve a napi politikába, némelyik verse úgy hangzik, mintha vezércikk volna.
 
Már családi hagyománya és neveltetése, a kuruc idõk emlékét õrzõ, szabadságszeretõ környezet is az ellenzék soraiba állította Adyt. Még inkább odavitte temperamentuma; a tekintélytiszteletet csak önmagát illetõen tûrte, akkor volt igazán elemében, ha ellentmondhatott. Nagyvárad kitágította látókörét: bevonta õt az országos politika küzdelmeibe, és megismertette vele az új idõk új tanait, a polgári radikalizmus és a szocializmus eszméit. Élesen támadta a magyar feudalizmust konzerváló erõket. Publicisztikája jelentõsebb ezekben az években, mint költészete.
 
1903 szeptemberében jelenik meg új verseskötete, a Még egyszer, amely majdnem olyan visszhangtalan marad, mint a korábbi kötet. Pedig néhány vers már elõlegezi a késõbbi Adyt, így pl. az elsõ igazán rá jellemzõ szerelmes verse, a Fantom (1900; Az én menyasszonyom címmel bekerült az Új versek kötetbe is) jelzi az újfajta, megbotránkoztatásul hirdetett nõi eszményt: erkölcsi magaslatra helyezi a perdita-szerelmet. Ennek az eszménynek jegyében éli Ady az életét is, egy futó kapcsolatának következményét, vérbaját úgy tekinti késõbb - már csak Friedrich Nietzschének, a felsõbbrendûség prófétájának nyomán is -, mint a zseniális embert az átlagostól megkülönböztetõ kiváltságot.
 
Léda és Párizs
 
Valóban a megváltást hozta el számára, hogy találkozott a romantikusan elképzelt, nagy szerelemmel. 1903 augusztusában megismerkedett Diósy Ödön (a Balkánon, majd Párizsban letelepedett kereskedõ) feleségével, a Váradra hazalátogató Brüll Adéllal, akit utóbb - nevét megfordítva - Lédának nevez verseiben. Találkozásuk fordulópontot jelent Ady életében és mûvészi pályáján: célt ad elvágyódásának, nagy álmú terveinek. Imádatát szinte rákényszerítette az asszonyra, 1904 februárjában utána utazott Párizsba. A Léda-szerelem érzelmi földrengése és a „szép ámulások szent városá”-val való ismerkedés fölszabadította költõi tehetségét.
 
1904 és 1911 között hétszer járt Párizsban, hosszabb-rövidebb ideig tartózkodott ott. Budapestet megkerülve érkezett oda; a magyar fõvárost nem szerette - ha Pesten él, félreesõ szállodákban lakik, késõbb már színházba és kávéházba sem igen jár. Párizsban sem keresi a mûvészkörök ismeretségét, a társasági életet Léda sem kedveli.
 
Az új idõk új dalosa
 
Csaknem egy évig tart elsõ francia útja. A „Fény városa” elmélyíti politikai és mûvészeti ismereteit, immár polgári radikális álláspontot foglal el. Mire hazaérkezik, az 1905-ös választás megbuktatja a kormányon levõ Szabadelvû Pártot. Ady a liberális szellemû Budapesti Napló munkatársa lesz, másfél év alatt csaknem ötszáz jelzett cikke jelenik meg a lapban. Ekkor itt publikálja legtöbb versét is; a fõszerkesztõ Vészi József egyik elsõ felfedezõje Ady költészetének. Miután az uralkodó nem hajlandó a választáson gyõztes ellenzéki koalíciót kormányalakítással megbízni, és inkább hivatalnok-, illetve a korabeli gúnyos elnevezéssel „darabontkormányt” nevez ki, a Budapesti Napló ennek lesz félhivatalos lapja, Vészi sajtófõnök, Ady pedig a sajtóiroda tagja. Úgy látja, hogy az ellenzéki koalíció valójában a liberális elveket és erõket támadja, függetlenségi programja pedig demagóg. Magyarország - vagy ahogy az Ismeretlen Korvin-kódex margójára címû nagy, összefoglaló cikkében (1905) oly találóan nevezte: az álmaiban Kelet és Nyugat két partja között hánykódó „Komp-ország” fejlõdése vagy visszasüllyedése a tét.
 
Ekkor került személyes kapcsolatba Jászi Oszkárral és a Huszadik Század körével, melynek hatása Nagyvárad óta számottevõ Ady nézeteinek alakulásában. A századelõ progresszív nemzedékének, a „második magyar reformnemzedék”-nek elsõként a Huszadik Század (1900-1919) adott fórumot.
 
1906 februárjában jelenik meg a harmadik és egyben az elsõ „igazi” Ady-kötet, az Új versek: ehhez szokás kötni a modern magyar költészet születését. Valójában a következõ - nem kevésbé jelentõs - verseskötet, az 1907 decemberében megjelenõ Vér és arany gyõzte meg végképp a kicsi, de lelkes progresszív tábort, hogy megérkezett Ady Endre személyében az új idõk új dalosa.
 
Amikor 1906 áprilisában megbukik a darabontkormány és a koalíció kerül hatalomra, hajsza indul a volt darabontok ellen, s Ady feldúltan menekül Párizsba az „úri földrengés”, a dzsentri-had bosszúja elõl. Párizsból is a magyar politikai és irodalmi élet fejleményeit kíséri aggódó vagy éppen ujjongó figyelemmel, s válaszol szinte minden otthonról jött híradásra.
 
Viták középpontjában
 
Anyagi helyzete 1907 végén megrendül: megválni kényszerül a Budapesti Naplótól, annak irányváltása miatt, s hiába ajánlkozik fel A Hétnek, a benne költõi vetélytársat látó szerkesztõ, Kiss József nem látja szívesen. 1908 áprilisában egy elkeseredett pillanatában Ady levéltárosi állás lehetõségérõl érdeklõdik Szilágy megye fõispánjánál.
 
1908 januárjában indul a Nyugat (elsõ számában Adytól a Sion-hegy alatt címû versét hozza és A magyar Pimodán címû, esszévé formált vallomásának bevezetõ részét). Haláláig fõmunkatársa a folyóiratnak, amely 1912-tõl szerkesztõként is feltünteti nevét. 1908 tavaszán Nagyváradon részt vesz A Holnap nevû irodalmi társaság megalapításában, amely hét költõ - közöttük Ady, Babits Mihály, Juhász Gyula és Balázs Béla - verseibõl antológiát jelentet meg szeptemberben. A versgyûjtemény felér egy hadüzenettel, s a konzervatív irodalmi fórumok kíméletlen támadását váltja ki.
 
Szabolcska Mihály a Budapesti Hírlapban verssel tiltakozott A Holnap erotikája ellen. A Budapesti Hírlap befolyásos fõszerkesztõje, Rákosi Jenõ pedig A Tisza-parton címû Ady-verset „hazafiatlansága” miatt támadta.
 
Nemcsak az ellenfelek értetlensége bántja Adyt, hanem a szövetséges társaké is. Ignotus a Magyar Hírlapban és a Nyugatban úgy vette védelmébe költészetét, hogy nem tartja fontosnak: megértik-e vagy sem.
 
Büszkeségét sérti, hogy A Holnap többi - pályakezdõ - költõjével együtt emlegetik az õ költõi forradalmát. A magyar Pimodán egyik folytatásában hangot ad félelmének, hogy mint faltörõ kost használják ki õt mások. Elégedetlen a Nyugat szerkesztõinek kompromisszumos törekvéseivel is. Mindez magyarázza, de nem teszi menthetõvé, hogy a konzervatív Új Idõk 1908. november 15-i számában A duk-duk affér címmel gúnyos-epés cikket jelentet meg, amelyben közvetlenül Hatvany Lajost és Ignotust - közeli barátait, híveit -, közvetve pedig saját táborát támadja meg.
 
A duk-duk affér megszületésében szerepe volt az Új Idõk szerkesztõjének, Herczeg Ferencnek is, aki A Holnapról írt bírálatában megpróbálta Adyt leválasztani a többiekrõl (és lapjához is meg akarta nyerni munkatársnak õt). Hasonló fogással élt az ugyancsak konzervatív szellemû kiváló irodalomtörténész, Horváth János is, aki - hogy megossza a Nyugat táborát -, „osztályozta” nyelvi tehetségüket. Ugyanakkor Horváth érdeme, hogy Ady s a legújabb magyar lyra címû könyvében (1910) elsõként próbált szembenézni Ady szimbolizmusával.
 
1909 januárjában újabb vita indul Ady körül - ezúttal a szociáldemokrata Népszavában. Csizmadia Sándor, a magyar szocialista munkáslíra egyik megteremtõje, tiltakozik Adynak a lapban való szerepeltetése ellen: „polgári nyafogásként”, „tébolydaköltészetként” utasítja ki a munkásság fórumáról. Csizmadia kirohanását fölényesen visszaveri ugyan a Népszava irodalmi szerkesztõje, de a szerkesztõség megosztott és tanácstalan, s még hetekig vitáznak azon, hogy a modern költészet távol áll-e vagy sem a munkásság lelkivilágától. Ady Párizsból válaszol a - prófétai gesztussal, szerelmi vallomásként megírt - Küldöm a frigy-ládát címû verssel (1909). Az, hogy ismételten viták középpontjában áll, még inkább megerõsítette a kortársakban azt a vélekedést: Ady totális lázadó, aki kedvét leli a normák fölforgatásában.
 
Háború és menedék: a Csinszka-szerelem
 
 Magánélete is válságba jut. A Léda-szerelem mind terhesebb, már úgy érkezik meg az asszonyhoz, mint aki a „poklok fenekére szállott”. Kapcsolatuk romlását sietteti, hogy Léda fokozatosan elveszti fölényét Adyval szemben, s most már kétségbeesetten kapaszkodik szerelmébe, szemrehányásaival, örökös féltékenységével zaklatja. Ady évekig halogatja a döntést, majd 1912 áprilisában - egy újabb heves összecsapás után - szakít Lédával. Két verssel is búcsúzik tõle: egy elégikus, tûnõdõ, fájdalmas vallomással (Valaki útravált belõlünk) és egy patetikusan átkozódó, kegyetlen leszámolással (Elbocsátó, szép üzenet).
 
A hirtelen szabad emberré vált költõ körül rajzanak a nõk. Úgy érzi, ideje lenne már megállapodni. Több meghiúsult házassági terv után Ady 1914 áprilisában meglátogatja Csucsán a kastély fiatal, romantikus, egzaltált kisasszonyát, Boncza Bertát, akivel 1911 óta leveleznek. A lány elõtt George Sand és Szendrey Júlia példája lebeg, irodalmi halhatatlanságra áhítozik. A költõ új nevet „adományoz” neki: önmagát tréfásan Csacsinszkynak, Bertukát Csacsinszkának nevezi, s ez utóbbiból lesz a Csinszka.
 
Kép Június 26-án Ady - miközben kétségek gyötrik: harminchét évével, „rongyolt” egészségével szabad-e a húszéves Csinszkát magához kötnie? - megkéri a lány kezét apjától. Az egyre aggasztóbb politikai helyzet, a háború sokasodó elõjelei növelik házasulási vágyát. Június végén Nagyváradon - éppen a Polgári Radikális Pártot megalapító ülésen - éri a hír Ferenc Ferdinánd meggyilkolásáról. Válságos idõszak következik a költõ életében. Akkor kevesen mérték fel úgy, mint Ady, hogy világkatasztrófa készül.
 
A költõ fájdalmát még fokozza, hogy egyedül marad, legközelebbi harcostársai sem osztják félelmeit. Ilyen lélekállapotban veti papírra: „No és velem - ámbár nekem mindegy: vagy megházasodok vagy elzüllök vagy meghalok.” Boncza Miklós megtagadja apai beleegyezését, s Ady most már dacból is a nõsülés mellett dönt. Hosszas utánjárással megkapják az árvaszéki engedélyt, és 1915 márciusában megtartják az esküvõt. A csucsai kastély menedékében szenvedi át a „nagy tivornyát”, a háború „véres, szörnyû lakodalmát”. Jóllehet súlyosan beteg ember, ismételten katonai sorozással zaklatják, sõt egy alkalommal be is kell vonulnia, csak a laktanyában kapja meg fölmentését. A soviniszta sajtó útszéli hangon támadja.
 
Iszonyú megpróbáltatást jelent Ady számára az Erdély elleni román támadás 1916 augusztusában. 1917 elején Boncza Miklós meghal, s Adyék szeptemberben Budapestre költöznek. A költõ korábbi elszigeteltsége oldódik. Az elhúzódó háború terhei, a Monarchia tehetetlen hadvezetése és a növekvõ német befolyás veszélye szinte az egész értelmiséget kiábrándítja. Adynak 1914 óta nem jelent meg verseskönyve, most Hatvany Lajos biztatására és az õ támogatásával újabb verseinek válogatott gyûjteményét készíti elõ. A halottak élén 1918 augusztusában jelenik meg. Az õszirózsás forradalom Budapesten éri. Már halálos beteg, amikor utolsó versét írja - mély aggodalommal a magyarság jövõjéért (Üdvözlet a gyõzõnek). A Nemzeti Tanács küldöttsége lakásán keresi fel, és köszönti benne a „forradalom viharmadarát”. A haladó írók új szervezetének, a Vörösmarty Akadémiának alakuló ülésére még elmegy, elnökké választják, de ünnepi megnyitóját nem képes elmondani. 1919. január 27-én reggel meghal. A nemzet halottjaként temetik el.