Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Babits Mihály: A Madonna fakírja

 

Hogyan lépett e primitív Madonna

 e volutás, barokk párkányra? Olyan

 magas a párkány, hogy amint az évek

 malma csikar, ki béna földön ülök,

 romló szemem nem éri már a márvány

 únt díszein túl ama boldog arcot.

 

Mert jaj, ma, társak, földön ül a költő,

 mint egy fakir az aranyos teremben,

 zsákmány és gyöngyös táncok közt - de ő csak

 mezitlen és soványan ül, a nábob

 szőnyege sáros lesz nyomától, úgy ül

 idegen, és csúf sebeit vakarva.

 

Mit keres ott a földön? Tán a rímet,

 mint leejtett pléh-csörgőjét a gyermek,

 keresi gyermekessen. A cselédek

 kisöpörték? vagy ott csörög a táncban

 perecnek kötve egy frivol bokára?

 vagy legurult a terrászról a sárba?

 

Nézz föl az égre, lelkem! Már a vércsék

 kerengnek ott; s az ember is, ha szárnyas,

 vércsét csinál magából. Jön a sűrű

 tavasz - de vadszin egében csak inkább

 rémít a szürke berregés, csak inkább

 eltűnik az angyalok kék ruhája.