Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Babits Mihály: Óda a bűnhöz

                         

Elbízott erény! hizelegve gyávább

 s korlátoltabb lant rezeg udvarodban:

 ámde nem tisztább! Az enyémet néked

       ajzza, nemes Bűn,

 még ifjú izmom. Neked égő csokrot

 soha nem látott faju új virágból

 áldozok, melyet szakadékok ormán

       csentem a földből

 vakmerő kézzel, veszedelmes úton:

 bódító sötét liliom keresztjét,

vérvörös hunyort, s örökös virágu

       áloe-pálmát.

 Nem neked, természet öröklött bűne,

 szerelem, romlás buja zöld hinára,

 nem gerincivó Cytherea, néked

       mennyei kéjhölgy!

 Nem, vad gyilkosság, alacsony tolvajlás,

 nem rut fösvénység, feneketlen bírvágy,

 nem, te legrosszabb, pohosult tétlenség,

       csökönyös önkény

 s orvosolhatlan butaság! nemünk nagy

 szennyesládaját teletöltő! moslék!

 hitvány szemétdomb! Sohsem érdemelték

       nagy nevedet, Bűn!

 Mert te vagy a nagy, te vagy új és bátor,

 te vagy az erős, te vagy a kiváló,

 villogó fejszéd a sürűn járatlan

       új utakat tör.

 Bűn, bűnnél százszor rokonabb erénnyel

 mégis bűn, nagy bűn a buták szemében,

 kik kopott párnán a sötétben ülnek,

       félnek a fénytől.

 Ámde bátran én teneked szegődöm,

 szolgáid legszebb javadalma, nagy Bűn,

 add fényes fejszéd a kezembe! Kenj be

       torna-olajjal!

 Ó fogadd ifjú, de derék erőmet!

 Rontok, építek! Zuhanó szekercéd

 fénye hullócsillaga tőlem ejlik,

       mert te vagy a nagy,

 te vagy az erős, te vagy új és bátor:

 Gallián Caesart te vezetted át és

 új aranymezőt kereső, te leltél

       Amerikára.