Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Füst Milán: Levél Kanadából

2011.08.22

Széles az út odalenn, messzi a vidék

S olykor, ha lenézek,

Lélek se moccan erre mifelénk

S némán áll a levegő tengere…

 

Ám ősszel… mikor lejönnek végre a hegyi vadászok,

– Oly jól ismerem őket! – egyikök piros sipkával integet

S akkorát kurjant odafenn a hegyi temetőnél, hogy beledermed a lélek,

Ugy megkongatja véle, ami tátong, hogy az hánytorogva felindul

S a kopárság szélei habzanak…

 

Fut a kiáltás, – minden kiáltás fut erre mifelénk s olykor

Házunk ajtajánál olykép kavarog, mint a hózivatar…

Bambán mozdul meg tőle a piszkos, fekete víz is,

Mely készül a fagyra már – s azért oly álmatag…

 

Nálunk szigorú a tél, irgalmat itt semmi sem ismer s ha mikor

Pattogni kezd a jég is a messzi sikon s szanaszét repedez,

Ilyenkor a fagy, – jóelőre remegünk, – odalenn

Pozdorjává töri a kosaras gátakat.

 

S máris mint tavaszi gyikocskák, fényesen futnak a kis vizek

S gyilkos gyorsasággal telik meg az ártér

S lobogva, pattogva éji tüzek mozdulása

Vérvörös alakokat kerget fel mifelénk.

Csóka lépeget ilyenkor a házunk tetején…

Míg odalenn az ártéri szigeten keselyük

Lassan ereszkednek alá… s a tar fák koronáin sorra megűlnek…

 

S hogy mit várnak? – én tudom. Még él valamennyi vadállat,

Ki ott rekedt az iszap szigetén: egész jól hallom szükölésük,

Még könyörgő jajjuk is elhallik néha idáig

S olykor totyogásuk…

 

Ám máris ott űlnek a keselyük… oly jól ismerik ők a halált!

S a jussukat épp úgy számontartják oh emberek gyermekei, mint ti…

S félálomba’ tünődnek. S mire felkel a hold is s megindul véle a felszél,

Hónuk alá dugva meztelen fejüket inganak.

 

Így élünk errefelé… Én a hold ködét nem szeretem.

Huzódnám mindjobban ilyenkor afelé, ami melenget…

S mihelyt az alkonyatra rázuhant nagy sullyal a hegység: –

Még jobban melengetném édes álmaimat!

 

Így élem világom, – borokra gondolok némely estén…

Vagy azt lesem: felgyúl-e vajjon ama sárga, téli fény…

Tavasszal a rügyek éji pattogását figyelem…

Lesem a füstöt…

S mire az éji képek sorra elvonultak s itt a hajnal,

A lovak édes csengetyűi nékem csengenek.

 

Úgy mondják, odalenn a Nagy Rabszolga Tónál

Boldogabb a világ… a nép sokat nevet

S gyakran látnék gyereket, amint agyagfazékkal karikáz,

Vagy rézgombbal fúrt fülében mosolyogva tünődik…

S még az öszvér is nyerít ott, úgy mondják, ha forrás szaga üti orrát…

S ha jő a tél, –

Hogy hó porában hengergőzik ember, állat…

 

Mifelénk azonban minden szomorú. S mégis, ha meghalok,

Annyi gyengeségem akkor mint pajzsot emelem fel

S tudom: remegve sírok majd utánad életem!

Költő vagyok, oh jaj, kiáltanám váltság után jajongva, –

Mint a téli fák, –

S a sárkány torkában majd mégis eltünök.

 

S tán rád gondolok akkor, édes nagyanyám!

Mazsolás szemeidre, kulcsaidra… de a levesszürcsölésről is biztosan

Majdcsak eszembe jutsz te odaát… s tán ott nevetni tudok.

Ó, jöjj már, légy itt, boldogabb vigasság – s bár elmúlna már tőlem ez az élet

S e világ is: mint a csillagképek rendje, vajha lassan elfordulna szememtől…

És tagadón se kéne megőszült fejemet megráznom

Soha, soha többé!