Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Füst Milán: Önarckép

2011.08.22

Horgaselméjű s szikár

Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr…

S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet,

Megvetéssel fordítom el akkor a fejem…

 

Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, – mint az arabs szamár,

Ki megszagolván honni földjét, uj ösvényre fordul hirtelen, –

Úgy indultam el én is egykor biztos útamon.

És nem az öröm útját választottam én sem, – ám a kopár sivatagét,

Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj, –

De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el?

S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e?

S a szomjuságtól majd jajongok-e?

S a bitangságban majd, hogy elbitangolok-e?

 

S minden tudásban kerestem egyre új tudást

S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket

S hol világos volt az ég, nagyobb világolást

S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet…

 

Ugy látom, öregember én már nem leszek.

S most folytassam a régit addig is? – Ó jaj, – kiáltanám egy ablakból talán

De gúnytól félek s elbuvok magamba.

Négy izzó fal mered reám csupán, –

Az Úristennek vörhenyes haragja, –

Majd bólogatva, lassan elmegyek.

S mint ki régen hordja már szivében a halált, –

Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga

S ki birót ment el keresni, de nem talált.