Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az igaz költőkhöz

AZ IGAZ KÖLTŐKHÖZ

 

Ki bízta ránk a nagy munkát, a rend gyarapítását és a szabadság hirdetését

ne kérdezzük kicsinyes töprengéssel, de szorgalmasan végezzük

a dolgunk és úgy, mintha csakugyan mesterei lennénk az alkotásnak

mintha egy palota felépítéséhez kezdenénk a semmiből

s mutassuk meg a tömör, kemény falak máris emelkednek a magasságok felé

holnap tető alá kerülnek s az egész ott áll majd

a tér közepén rendületlenül. 

Vállaljuk, ami kiosztatott számunkra

túl a szakma pénzügyein s a tudósok szemérmes magányán is túl.

E pillanatban szót sem érdemelnek a bajok, amiket elszenvedtünk,

s a gondokat is feledjük, amik soványra vésték

sápadtra sorvasztották arcunk színét.

Kövessük azt, aki előbbre lép, fényesre élesíti eszközeit

a hit lángját gyújtja fel ott, ahol mások csüggedten már aludni készülnek.

Mit számít, hogy némelyek mániákusoknak neveznek bennünket

hogy ajkunk előtt elhúzzák a mézesmadzagot s végül

bontani kezdik állványainkat.

A lélek mély forrásai táplálnak minket

soha nem volt fontosabb az okos szó és a helyénvaló cselekedet

soha nem álltunk tömörebben egymás mellett, reménydús bajtársak

soha még harc igazságosabb a miénknél

soha mértéktartóbb, soha vértől mocsoktalanabb

de a gonoszság sem volt soha szívósabb, ravaszul számítóbb

mint éppen most.

Nem jósolunk rózsaszín jövendőt s nem nyújtjuk át az igéretek csokrát.

Üres szavakkal nem léphetünk a boldogtalan szegények elé

és nem ruházhatjuk fel az utcára került árvákat

kinek a jószándékával olajozzuk meg gépeinket

kit emeljünk fel védőszentül, ha árvíz fenyegeti a falut?

Minden elmozdult a helyéről s most mindennek új alapot kell vetnünk.

Aki derekasan harcol, csak az remélheti a győzelmet

mellé állnak a szegények és kitagadottak, néki adják szívük bizalmát

figyelik pillantását s felőle álmodnak álmaikban.

Ilyen a mi sorsunk, költők - örökké nyughatatlan népség

fegyvertelen bajnokai az építésnek.