Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Óda 1948

ÓDA 1948

 

A bevérzett vásznak hullámai között

a józan ész és a sárkányfogak kerítésén túl

ahol barna csuhát öltött magára a nap

férgek nyüzsögtek, az ember halott szemei

mélyen ültek a moszatban

s a felzaklatott galambok fészkében

szennyes és hideg fémgolyók hevertek

hol az egyiptomi sáskajáráshoz hasonlón

tüzes acél, csörömpölő üvegtörmelék hullt az égből

ott hol Isten végtelen hatalma hirtelen véget ért

s túl a szenvedések fakó vízmosásain

a kiáltások göröngyein s a szégyenoszlopokon is túl

amiket elképzelhetetlen idők ácsoltak körénk

ott a gyalázatos oszlopok árnyékában egy trombita zendült fel

s a megdagadt vizeken új hajók érkeztek

egy régóhajtott hajnal feledhetetlen színeivel.

 

Így kezdődött az ember feltámadása Európában

s a mi kis földünk is, ó a kihűlt tűzhelyek

egy csók, egy kézfogás emléke mily gyengéden érintették meg

szivünket

s ahol azt hittük, mindennek vége, a párkány töredékén

egy rózsa óvta szirmait s epekedőn mosolygott.

 

Így kezdődött, hogy az ember rossz fogai közül

kihullott a véres kés, az átok, ami saját fejére szakadt

s hogy ujjai leváltak a másik ember torkáról

zászlók emelkedtek a magasba s a szerszámok orkesztere szólt

ott, hol a végzet ostora zúzta szét csontjainkat

az elhagyott ház kapujában ismét csikordul a kulcs

megleljük életünk értelmét s az elveszett gyermek lábnyomát.

 

Ó, szenvedéseink végtelen sora

ó, tragikus múltunk véres cafatai

ó, gyötrő félelmeink a gyilkolástól

s még szörnyűbb félelmeink a meggyilkoltatástól

amott a mély veremben hevertek már döglötten

tisztító tűz és halálos jégzivatar szakadjon rátok

mossanak szét elhullott könnyeink árjai.

 

Csatornák hörgése s a dögvész szirénái helyett

most a gyárak, mühelyek és irodák kürtjei szólnak

kiszálltál sirodból, ó, hét tőrrel átszúrt értelem

a költészet illatos koszorúját fonom homlokodra

ki fénnyel és harmattal öntözöd mártírjaink dicsőségét

sarjasztod vágyainkat, vezeted karunk mozgását

a szolgákat te lázítod fel telhetetlen gazdái ellen

s a te méhedben bontja ki csíráit a jövendő.

 

Erőnk új rügyezését láthatod világ

ki tagadhatná házaink felett a szétömlő fényt

hű asszonyaink ujból kitelt formáit

iskolánk falai közt az ébredő nép dalát

s ti idegenek, hunyt pilláitok mögül is nem halljátok-e

gépeink pergő ütemét, repülőink zugását

a sárga gabonatáblák felett, innen és túl a fellegek tavában

s ahogyan mozdonyaink áttörik az éjszakák ködfalait

tengelyeiken guritva felénk földünk termését

vizeink pontyait, csukáit, ezüst szép márnáit.

 

Napunk felkeltét, jószágunk gyarapodását éneklem

ezen a madarakkal behintett bronzszín hajnalon

s ha az igaz szó lángjaira szomjazol testvér

hallgasd csak, hallgasd bő nyarunk zuhatagjait

és lásd, hogyan nyitja ki égő szirmait az ígéret

s az áradás, amit mi kavartunk fel

hogyan sodorja el a múlt világ rongyait.