Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Requiem egy asszonyért

REQUIEM EGY ASSZONYÉRT

 

Ő halt meg akit nagyon szerettem

igaz hogy

sosem vallottam meg neki.

Akkor csak a barátja voltam.

Egy másik férfival élt

három gyereke hites apjával.

Mindössze huszonkétéves

s a három gyerek mint a szegénység sápadt virágai.

Egyik még az anyja tején nevelődött

esténként a nagyanyjuk mosdatta le őket

a zománcát vesztett

zebracsíkos lavórban.

Igen ők a szegénység sápadt virágai voltak

a szomszéd gyárfalak árnyékában.

Sok volt a sírás

a kenyértelenség szomorúsága.

De jól birták a zűrös nappalokat hosszú éjszakákat

minthacsak kínpadra születtek volna

homlokukon a mártírium jegyével.

Ott csetlettem-botlottam közöttük

aztán én lettem egyetlen férfi a házban

a másik mintha füstté vált volna

többé sose láttuk.

1910

kemény télidő

sovány ígéretek

és egy ajtó

amit nem tudtam becsukni.

Az asszony hozománya három gyerek

három szánalomraméltó virágszál

és én már éreztem vállaim meghajolnak

a gondok súlya alatt.

Fiatal költő mindent súlyosabbnak éreztem

mindent sötétebbnek láttam a valóságnál

s csak testem élt köztük.

Nem holmi öttusa bajnoké volt ez a test

hanem az enyém

egy fiatal költő teste

amit gyakorta cserben hagyott a lélek.

Nem ezen a tájon volt igazi otthonom

más hegyek szerpentinjein

más vizek sodrában

más csillagok alatt

más végletek közt

éltem szinte láthatatlanul.

Nem törődtem a bírák szigorával

sem az adóhivatallal

orvosok nagyképével

vénasszonyok siralmaival.

Az a pénz nélküli úr voltam

aki önmaga húsával táplálkozik.

Rögeszmém volt a végtelen felmérése

és meg tudtam elégedni a semmivel.

Hasonló voltam azokhoz a hívőkhöz

akik a mennyek kapuin zörgetnek

feledve rongyaikat és sebeiket.

Nem ittam alkoholt

és a megrögzött iszákosokhoz hasonlítottam

behunyt szemmel bolyongtam

anélkül, hogy letértem volna egy egyenes útról.

Már tudtam

horgonyaimat a tenger mélyére vetettem

íme hát a sajkát

amit álmaim fénypontjaiból készítettem

semmi baj nem érheti

mert én magam vagyok a tenger

felette az ég

rajta az ezüstporral behintett

tejút is én vagyok.

Féltem a haláltól

s nagyobb biztonságban éltem minden halandónál

oldalamon már az asszonnyal

aki elhagyta értem három gyerekét.

Nálunk senki sem lehet boldogabb

mondtam őszintén és meghitten

s mégis ha megcsókoltuk egymást

a bűnösök szomorúsága

összeszorította torkunkat.

De ez már nem változtathatott a mérleg játékán.

Azt mondtam az enyém vagy

és ő is azt mondta

az enyém vagy.

Boldogan szavalta verseimet

gesztusok és szenvelgő grimaszok nélkül

úgy ahogyan megszülettek a mélyben

ahogyan a napvilágban kiteljesedtek

és én láttam őt a színpadon

Maeterlinck

Szent Antal csodájában.

Ó Isten Isten

hogyan múlik felettünk az idő

milyen elszabadultan forognak

sorsunk olajozatlan kerekei.

A színpadon

a nézők szemének kereszttüzében

ő volt a szegény együgyü szolgáló

mocskos zsákrongyával éppen a padlót mosta fel

mikor megjelent előtte

Szent Antal

fehér liliomszállal a kezében

ezüst glóriájában apró villanykörték égtek

s az együgyű szolgáló

nyitott szájjal bámult rá

összekulcsolt kezekkel

arcán a hervadó szüzesség pírjával

mint aki hisz a csodában

és mélyen megalázkodik előtte.

Láttam őt és nagyon szerettem

és ekkor született egy versem

az éjszaka drapériái közt anyámat idéztem meg

"aki ott sirdogált a nagy teknők előtt s a nehéz gőzökben néha megjelentek az angyalok.

Fügét datolyát és cseresnyét hoztak tiszta ingecskéjükben és

kövér kezecskéjükkel

elsimították a mosónő szeméből a hajakat."

Anyám és feleségem egyazon alagúton át

indultak a hajnal kapuja felé

én lámpással a kezemben

haladtam előttük

miközben könnyeztek a szemeim

s egy szebb jövőről énekeltem.

Azt hittem jó szóval gyengéd simítással

meg tudom váltani a világot.

Mértéktelen étvággyal verseket faltam

és verseket szültem anyai fájdalommal.

Látomásaim szövevényei közt

az apokalipszis lovait hajszoltam

keresztben átúsztam az idő folyását

elvesztem a térben

aztán megint a feleségem karján találtam meg magam.

Hallottuk a három gyerek távoli sírását

s csak mentünk

mentünk

keserű ízekkel a szánkban

vérünk forróságától gyötörten.

Éreztem valamikor én is

síró az anyja után kiáltozó gyerek voltam

s íme most egyedül kell magasba emelnem

a gyűlölet és a szeretet zászlaját.

Nem voltak megbocsájthatatlan bűneim.

De tudtam

mindazért amit tettem és nem tettem

a saját tüzemben kell elégnem.

Aludj aludj én csöppségem

dúdolta anyám a bölcsőm felett.

A mécses vérző lángja

megvilágította a falakat

amiken fekete árnyak imbolyogtak

nyitvatartották a szemem

és bekúsztak a szívembe.

Menekülni szerettem volna

s a permetező korom

elzárt előlem minden utat.

Ilyen volt gyerekkorom

s most három elhagyott gyerek sírt utánunk.

És mi csak mentünk

mentünk.

Háborúkkal és forradalmakkal találkoztunk

úgy sejtettük

egy kiengesztelhetetlen szörnyeteg

él valahol a sárga ködök megett

és tüskefogaival

fekete holdas körmeivel

gyötör bennünket folyvást.

Megkínzottak és meggyalázottak lettünk

mint Dosztojevszkij regényalakjai.

Feleségem volt az én áldozatra kész Szonjám

aki elkísért pokoljárásomban

remélvén hogy egyszer kisüt felettünk a nap

s az emberek leveszik előttünk kalapjukat.

Nagy a világ mégsem tudtunk nyomtalanul elveszni benne.

Leróttuk tegnapi adósságainkat

ma újabb kölcsönökért esdekeltünk

s mint az ökrök

húztuk minden haszon nélküli igánkat

a síkság forró homokján

vagy eltévedtünk egy erdőben

féltünk a mély csendtől

a láthatatlan nyüzsgéstől

a kígyósziszegéstől.

Fogadalmaink hínárjába gabalyodtunk

de ismét kitörtünk

folytattuk azt amit nem akartunk folytatni

és mi mást tehetnénk

megöleljük egymást

a jobb remények szédületében.

Egy beigért tragédia szálait

szőjük

vakon

és jó képet vágunk hozzá.

Hány éjszakát virrasztottunk át

egymás előtt is szégyenkezőn

hányszor fordítottuk el tekintetünket

az utcák járókelőiről.

Valami féreg rághatta szivünket

vagy talán a láthatatlan angyal

űzött bennünket láthatatlan kardjával

nagy sötétségeken át

az irreális térben.

És hányszor ültünk

összefont kezekkel

akár a siralomházban.

Sóhajokat küldtünk a táj felé

ahol a hajnal születik meg

harangok és gyárkürtők lármájával.

Mérhetetlen volt bennünk

az élet vágya

és a halál tudata.

Anyám ha sejtette volna

mi lesz belőlem

így könyörgök

szakíts le elapadt melledről

dobj a kút fenekére.

Nem egyszer gondoltam apámra is

akitől úgy szakadtam el

ahogyan a férges gyümölcs

elszakad fájától.

Mea culpa ó mea culpa.

Játszom testetlen játékszereimmel

mint aki a nagy

katedrális

helyreállításán dolgozik.

De már tudom

saját árnyékomat kergetem

fürkészem a semmi mélységét

elundorodom ha saját képmásomat látom a

folyó tükrében.

Milyen kegyetlenül egyedül lennék

ha az asszony nem menetelne oldalamon.

Végtelen hála

és dicséret

a szerelméért.

Olyan volt ő

mint a jótétemény maga

mint egy virágos kert illata

mint az a valótlan font size=elsimították a mosónő szeméből a hajakat.margin: 0in 0in 0ptkéz

amely olykor olykor

mély álomba merített

mint az az ajándék

amit nem kértem soha

és boldoggá tett ha megérkezett.

Mindenét megkívántam

és mindenét nekem adta.

Aztán elindult a hosszú magányos útra.

Ki tudja hol járhat most

átokverte tájakon bolyong tán

vagy éppen a Paradicsomkert kapujában áll

bebocsájtásra várakozón

vagy a legmagasabb hegy csúcsán ül

és kedves szoprán hangján énekel

vagy talán igazánból már nincs sehol

elvesztette súlyát

átlátszóvá vált mint a levegő

s csak a szörnyű kis ballada őrzi emlékét.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

"Enyém volt ő s engemet mint rózsát viselt kebelén

s maga is egy rózsa volt szegény.

Ki érti meg súlyos bánatát

virágot szedett a réten egy nyárvégi nap alkonyán

aztán sírt és megölte magát."

 

Karácsony éjszakája van.

 

Szólnak a harangok.