Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Zene

ZENE

 

Nézem az órámat. 0.10. A rádiószpíker mindjárt bemondja: Bartók II. Hegedű-Zongora Szonátája következik. Meghallgatom, mert nagyon szomorú vagyok és szükségem van rá, hogy ugyanilyen szomorúságát valaki helyettem is elmondja a világnak. Szobám falain át is látom már, hogy a fekete-fehér billentyűk, a hegedű megfeszített húrjai ragyognak az ünnepi csillárok fényében. És a hangok. Alig hallhatóan közelednek valami távoli, ismeretlen tájról, áttörve egy koponya csontjait, vagy felszállva egy lélek mélyéről. Mintha tévelyegnének, tapogatózva, vakon tájékozódnak. Elmaradnak egymástól és összetorlódnak. Nem juhászodnak meg, és ellentmondók. Nemcsak suhogó szárnyaik, acél körmeik is vannak. Kiforgatnak saját bőrömből, majd a nagy azonosulás következik.
 

Minden hang már emelkedik és szétterjed.
 

Egyszerre vagyok részese a pokol ostromának és az Úrfelmutatás pillanatainak.
 

Védekezni szeretnék, de megadom magam.
 

Íme a zene, a világűr és az én csillagom.